Mindnyájan mesélhetnénk jó pár sztorit, amely a közönségüket megnevettetné vagy elámítaná.
És itt a kulcsszó a közönség.
Cikksorozatom első részében említettem, hogy ha ismeretlen olvasóknak írunk saját magunkról, akkor el kell távolodnunk kissé a főhőstől, ki kell lépnünk a bőrünkből. Olyan kézirat alkotása legyen a célunk, amiben az olvasónk magára ismer!
Ennek érdekében az első feladatunk, még az írás megkezdése előtt: az önvizsgálat.
Ugyanis fontos bevallanunk magunknak, ha az életünk egészen átlagos, személyiségünk egészen mindennapi. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy
nagyon kevés olyan ember él ezen a földön, akivel tényleg valami fenomenális történt, amit muszáj mindenkinek megtudnia.
Én a magam részéről elismerem, hogy nem vagyok igazán más, mint a többiek. Ha száz év múlva egy ismeretlen visszatekint az én életemre és a szomszéd István bácsiéra, nem kap a szívéhez, hogy hóha, ez a Krisz aztán tudta, honnan fúj a passzátszél, nosza, állítsunk neki szobrot! De… ettől még írhatok olyan regényt, amiben a saját életemből kölcsönvett fordulatok vagy személyiségek szerepelnek, nem?
Dehogynem!
Az igazán jó életrajzi alapon nyugvó regényeknek szerintem ez a kulcsa: hogy fikciót, azaz elképzelt történetet írunk. Hacsak nem Dalí vagy Göncz Árpád vagyok, életem (egyik szakaszának) regénye bizony izgalmasabb lesz, ha a képzeletemre is támaszkodom.
Miért?
Mert amit elképzelünk, az mindig színesebb, szebb, jobb, vagy éppenséggel rosszabb és kegyetlenebb, mint a valóság. Ha igaz történetet akarok írni, illik ragaszkodni a kicsi részletekhez is, például hogy a nővérem azért veszett össze a férjével, mert a férje szerint túl sok vécépapírt használ, és ezt, nos, khm, már nem biztos, hogy meg kellene írni, nem? Ha fikciót írok, a nővérem helyett lehet húgom is, más névvel, és ha meg is akarom írni ezt a vécépapíros dolgot, történjen inkább a legjobb barátnőmmel, akkor a távoli család vagy barátok már nem fogják tudni, hogy itt tulajdonképpen a nővérem történetét meséltem el.
Aztán vannak azok az igaz történetek, amik már hihetetlenek. Ha egy valódi rendőr, orvos, pszichoterapeuta igazán valós történeteket írna, azt valószínűleg bosszankodva dobnánk félre, hogy ilyen nincs is. Ha Önnek is vannak ilyen sztorijai, akkor pontosan érti, miről beszélek – Önnek azért kell fikciót írnia, hogy emészthetővé tegye a valóság durvaságát.
A valódi élettörténetemre támaszkodó fiktív regénynek nemcsak az az előnye, hogy könnyebb megírni, könnyebb belőle érdekes könyvet alkotni. Azt sem szabad elfelejteni, hogy ha igaz történetet írok, valóban igazat kell mondanom. Még az apróságok tekintetében is. Nem mondhatom, hogy egy hülye nekem jött és összetörte a kocsimat, hanem be kell vallanom, hogy én nem tartottam be a jobbkéz-szabályt… és ezt esetleg nem annyira szeretném a világ tudomására hozni.
Az is gond a valóban igaz történetek írásával, hogy késztetést érzünk rá, hogy olyan apróságokról is beszámoljunk, amelyek valójában nem érdekesek, sőt, esetleg az olvasók számára kifejezetten unalmasak. Naplót fogunk alkotni irodalmi mű helyett, ahol a történeti szál folyton elszakad, esetleg teljesen el is vész, és nehezen összeilleszthető darabkákat nyújtunk át olvasóinknak egy összefüggő egész beszámoló helyett.
Viszont ha fikciót írunk, elszakadhatunk a valóságtól, koncentrálhatunk az igazán fontos részletekre, és arra, hogy ezekből fűzzük fel a történetet. Ahol hiányos a cselekmény, ott kedvünk szerint egészíthetjük ki, ahol durva, ott letompíthatjuk. Megváltoztathatjuk a valós személyek nevét, kinézetét, még azt is, ki kicsoda (például a nővérem helyett a barátnőmről írom a nővérem viselt dolgait). Kitalálhatok magamnak alkoholista apát, élő személyként mutathatok be olyanokat, akik valójában már meghaltak. A bűnesetet, ami tegnap egy magyar erdőcskében történt, áthelyezhetem a kommunizmus idejére, a Német Demokratikus Köztársaságba.
És ami a legjobb: összegyúrhatok darabkákat több igaz történetből – olyanból, ami velem történt, és olyanból, amit másodkézből hallottam.
A képet fiktív részletekkel gazdagítva sokkal kerekebb, egészebb, irodalmilag értékelhetőbb művet fogok alkotni!
Az is előnye a fikciónak az igazán valós történettel szemben, hogy biztosan meg tudjuk írni az elejét, a közepét és a végét. Ugyanis az életünk nem szakaszokból áll, tehát a valóságban egy történetnek sosincs vége. Írhat egy bántalmazott anya arról, hogyan derült ki a férjéről, hogy agresszív, leírhatja, ahogy verte még akkor is, amikor terhes volt, hogy miért volt képtelen segítséget kérni, de kérdés az, hogy a történetnek valójában vége van-e? Mert ha még mindig folynak a bírósági tárgyalások, ha a férj még mindig ott ólálkodik a nő szüleinek háza körül, ahol a gyerekkel laknak, akkor ez nem biztos, hogy jó vége a könyvnek. És az sem biztos, hogy ezt az író látja…
Az író át akarja adni a történetét minél pontosabban, minél valósághűbben. Ez pontosan az az eset, amit a legelső cikkben említettem: az alkotás terápia a sokk kezelésére. De ha az író nemcsak magára koncentrál, nemcsak kiadni akarja magából ezt a történetet, ezeket a gondolatokat, hanem kifelé is néz, és szem előtt tartja, hogy az olvasónak milyen igényei vannak, akkor könnyen lehet, hogy máshogy leírva egy-egy mozzanatot, megváltoztatva a történet egyes elemeit, úgy tudja átadni mondanivalóját, hogy azt az olvasó élvezni fogja. Mindezzel együtt nem az a cél, hogy minden könyv happy enddel záródjon. Sőt, akár egy kicsit hagyhatjuk a történet végét a levegőben lógni, ha ügyesen meg tudjuk oldani, hogy az olvasó megkapja a lezárás-érzést. Az említett példában, az agresszív férj elől való menekülésben például megfontolandó lehet egy olyan lezárás, amiben az író leírja, hogy úgy érzi, sosem lesz vége a tárgyalásoknak és sosem szabadul meg végleg a férjétől, de hosszasan magyarázza azt is, milyen jó végre szabadnak lenni, gyerekkori ágyában mélyen aludni, nem szorongani attól, mikor érkezik haza a férje, hogy megverje őt vagy a gyermeküket.
A fentiek miatt javaslom tehát, hogy ha az élettörténetünkből kiindulva szélesebb olvasóközönséget célzunk meg, mint a családi kör, akkor éljünk a fantázia eszközével! A könyvünkre a változtatások mértékének figyelembe vételével még akár a „valós élmények alapján” bélyeget is nyugodt szívvel nyomhatják rá, ha ez nekünk fontos. Tapasztalatom azonban az, hogy a legtöbb író valamilyen szinten a saját életéből, az őt körülvevő emberek tapasztalataiból, jellemvonásaiból is alkot, a legtöbb író értékrendszere visszaköszön műveikben – pedig fiktív regényt írnak. Érdemes tehát az igazsághoz való ragaszkodás helyett izgalmas, olvasmányos, gördülékeny regényt alkotni, melynek törzsét (vagy díszeit) saját életünkből csenjük el.
És ne feledjük: leszármazottaink hálásak lesznek, ha valódi élményeinket számukra akár csak naplóban is, de hátrahagyjuk! Írjunk tehát igaz tapasztalatot, de írjunk fiktív regényt is életünk történéseiből!
Cikksorozatunk második részét itt olvashatja.
(A cikk korábban a Könyv.Guru portálon jelent meg.)
Ui: Ha segítségre van szüksége a memoárja megírásában, ajánljuk az Emlékírás szolgáltatásunkat.