Érthető, amikor egy író azon gondolkodik, mennyit adjon át önmagából egy-egy könyvben, ugyanakkor nagy igazság, hogy mindig megmutatunk valamit a személyiségünkből – akkor is, ha nem akarjuk. Ha más nem, az értékeink, az ítéleteink benne lesznek a szövegeinkben, mert képtelenség érzelemmentesen írni. Ha a történetem arról szól, hogy beleéljem magam valaki olyan helyébe, aki nem vagyok, akkor is a saját véleményemet írom meg.
Ennél persze bonyolultabb kérdés, hogy saját magamról megosszak-e történeteket, adjak-e a hősömnek olyan személyiségjegyeket, amelyek rám jellemzőek. Például rendben van-e, ha én karatézok, és a főhősnőm is éppen ezt a sportot űzi?
Nem kínos, ha a párom a piacon orrvérzésig alkuszik – és a könyvbéli hősömet is ilyenné teszem?
Baj, ha történt velem egy mókás eset és ezt belefűzöm a jelenlegi regényem cselekményébe? Hogyan viszonyuljon a regényem, a novellám a való életemhez, mennyire támaszkodjon rá?
Ezek a kérdések jogosak. Mindnyájan a saját életünkből, álmainkból, fantáziánkból építkezünk – különböző arányban. Jobban járunk, ha ezt elfogadjuk, sőt, kihasználjuk, a saját javunkra fordítjuk. Amikor egy ismert világról írunk, íróként magabiztosabban mozgunk, mint amikor egy feltérképezett, kutatott helyzetbe helyezzük a szereplőinket. Ezért tanácsolják sokan, hogy a regényünk helyszínéül olyan várost válasszunk, ahol már laktunk, de legalább jártunk. A legbiztonságosabb, ha olyan utcákról írunk, amelyeken bekötött szemmel is végig tudnánk menni.
Ugyanez vonatkozik minden más részletre is a könyvben. Ha karatézunk, igen, a hős is karatézzon, hiszen érzékletesen be tudjuk mutatni az edzéseket, versenyeket, az öltözők állapotát. Ha jól ismerünk egy szakmát, mert dolgoztunk benne, akkor a főszereplőnk beosztásaként is választhatjuk ezt, mert a plusztudásunk hozzá fog tenni a történethez. Egy egyszerű szakma is lehet érdekes: a villamosvezető például beleszőhet a regényébe olyan jeleneteket, amelyek a melegedőben játszódtak le, vagy amelyeket a kollégák meséltek. Egy házról házra járó mesterember is különös történetekkel találkozik nap mint nap, ezeket az eseteket kár lenne nem leírni egy regényben is, feltéve, hogy találunk nekik jó helyet és a mondandónkhoz is hozzáadnak.
Ha egy különös személyiségről írunk, például olyasvalakiről, akinek különleges betegsége, fóbiája van, szintén jobban járunk, ha első-, vagy másodkézből ismerjük ezt a betegséget.
Semmiképpen ne a szakirodalom vagy amerikai filmek alapján képzeljük el, milyen egy skizofrén vagy egy epilepsziás ember!
Tehát a címben foglalt kérdésre a válasz: igen. Beleadhatjuk magunkat a történeteinkbe, sőt, kell is, jobbá tesszük az írást általa, mert valóságszaga lesz tőle a szövegnek.
A kulcs megint a hogyanban rejlik. Ha túlzásba visszük magunkat és önéletrajzot írunk, pedig nem is állt szándékunkban, no meg az életünk nem is igazán izgalmas, akkor sokkal kevésbé lesz érdekes a végeredmény, mintha elegyítenénk a valóságot a képzelettel. A valóság ugyanis sokszor unalmas, vagy ha nem, akkor meg sokszor annyira érdekes, hogy már hihetetlen. Érdemes tehát mind a sztorit, mind a jellemeket úgy összerakni, hogy csipegessünk innen is, onnan is. Egy picit a saját életünkből, más részeket anekdotákból, amelyeket hallottunk, tegyük bele ismerőseink jellemét is, és egészítsünk ki mindent a képzeletünk segítségével. Kiindulhatunk egy képzelt helyzetből is, ahol hagyjuk, hogy a hős mégis vérbeli piaci alkusz legyen, ahol hagyjuk, hogy az elképzelt ívet kidíszítse mindennapi életünk.
Mindegy, honnan származik az ihlet. A lényeg, hogy írjunk színesen, érdekesen!
Nádasi Krisz, szerkesztő
(A cikk korábban a Könyv.Guru portálon jelent meg.)