Az előző cikkben arról beszéltünk, érdemes-e saját magunkról írni, és abban maradtunk, hogy mindenképpen – ám ha szélesebb olvasóközönségnek szánjuk a könyvet, akkor tervezzük meg, mi szerepeljen benne. Persze a család is jobban értékeli majd gyermekkori anekdotáinkat, ha ezeket logikai rendbe fűzve adjuk át nekik, így javaslom, hogy a memoáríró szánjon elég időt és energiát a vázlat elkészítésére.
Ami igen nehéz feladat.
Elsősorban azért, mert nem tudjuk, honnan kezdjük. Nehéz eldönteni, hogy egy sztori másnak is vicces, tanulságos-e, vagy csak nekem. Kérdés az is, hogy melyik mozzanat kerüljön a könyvbe, és melyik nem. De gondot okozhat, ha eszünkbe jut egy újabb ötlet – ezt most hova illesszük be?
Ha tehát saját életünk eseményei alapján írunk könyvet,
mindenképpen kezdjük a vázlat elkészítésével.
Azt javaslom, első lépésként vegyünk elő egy kis jegyzettömböt. Az első lapra jegyezzük fel azt a sztorit, amit a könyvben elmondanánk. Olyan részletesen írjuk körül, hogy akár hónapok múlva is emlékezzünk rá, de a lapocskára kiférjen! Ezután jöhet a második lap a következő anekdotának. Addig folytassuk a jegyzetelést, amíg csak jönnek az emlékek, ötletek. Az sem baj, ha nem időrendi sorrendben jönnek. Sőt, az sem gond, ha az egyik poén nem is rólunk, hanem a testvérünkről szól. Ha nem konkrét sztori, hanem valami egyéb fontos tényező jut eszünkbe: például egy ház, egy régi osztálytárs neve, azt is írjuk le. Majd később eldöntjük, mi legyen vele! Ebben a fázisban a lényeg a gyűjtögetés.
Szánjunk elegendő időt erre a munkára! Jobban járunk, ha egy hétig csak gyűjtjük a jeleneteket, mintha azonnal elkezdenénk írni, és utána akarnánk rendet vágni száz oldalnyi szöveg között.
Ha úgy érezzük, hogy elfogyott az ihlet, és minden fontos emlékmorzsa szerepel már a papírokon, akkor jött el az ideje a rendezésnek. Fogjuk a paksamétányi lapocskát, és teregessük szét őket egyenként a földre vagy az asztalra. Keressünk logikát közöttük, és tegyük a hasonlókat egymás mellé! Lehet például csokorba szedni azokat a történeteket, amelyekben egy adott szereplő fontosabb, mint a többiek (például a nagymama okosságai). Rendezhetjük a jeleneteket időrendi sorrendbe, vagy válogathatjuk őket helyszín, élethelyzet, hangulat szerint. Megtehetjük, hogy egyfajta rendező elv szerint gyűjtjük csoportokba az ötletet, lefényképezzük a kialakult képet, majd kipróbálunk egy másik logikát. Ízlelgetjük, hogyan lenne ideális az elosztás.
Könnyen lehet, hogy a válogatás során fölöslegesnek ítélünk egy gondolatot: de ne dobjuk ki! Húzzuk át a szöveget és tegyük félre a lapot. Lehet, hogy később mégis visszakúszik a könyvbe (ebbe, vagy egy másikba). Az is megesik, hogy a rendezgetés közepette egy tucat új ötletünk támad. Ezeket is írjuk le külön papírdarabokra és helyezzük a többi mellé!
Ha készen vannak a kupacaink, újabb fontos döntési ponthoz értünk. Sorba kell őket állítanunk, azaz eldönteni, melyik csokorral kezdődjön a könyv; majd mi legyen a következő, ami még izgalmasabb, mint az előző. Különösen fontos a legutolsó halom papírlap, azaz téma kiválasztása: ezzel az üzenettel búcsúzunk majd az olvasótól.
Attól, hogy papírlapjainkat eleve időrendi sorrendben tettük az asztalra, még nincs könnyebb dolgunk, mint annak, aki mondjuk hangulat szerint rendezett. El kell dönteni, mi legyen a belépési pont: hol kezdődjön a történet? Valószínűleg nem a legelsőnek kikiáltott emlék a legérdekesebb, nem ez az, ahonnan elindul a sztori. Ahhoz, hogy ezt eldönthessük, pontosan kell tudnunk, mi a cselekmény íve, miről szól ez a könyv? Egy lányról, aki elmenekült a terroristák elől? Egy kémről, aki túlélte a világháborút? Például az első esetben logikus azt gondolni, hogy a könyvet kezdjük azzal, hogy megmutatjuk a leány szép, egyszerű életét az elrablás előtt.
Annak tudatában, hogy olvasónk rögtön izgalommal és cselekménnyel akar találkozni, amikor elkezdi a könyvünket – ez vajon jó ötlet lenne?
Eltaláltuk: nem.
A „szép világ” leírása mindig unalmas, az olvasónkat nem fogja érdekelni. Kezdjük a könyvet inkább akkor, amikor már baj van: például ahogy a marcona férfi megragadja a kislány vállát. Vagy amikor a gyerek magához tér egy sötét, büdös helyen. Valami olyan mozzanatot keressünk, amire az olvasó odafigyel, ami felkelti a kíváncsiságát! A kislány a szép életéről például mesélhet később a többi fogvatartottnak, és így megmutathatjuk az olvasónak azokat a történeteket is, amiket nem tudtunk elmondani, mert a kezdési pontunk előtt játszódtak.
Ugyanekkora figyelmet fordítsunk a befejezésre is! Szükség lesz egy csattanóra, egy igazi lezárásra, amelyből az olvasó következtetéseket vonhat le. Egy humoros visszaemlékezésnél például jó befejezés egy olyan jelenet, amely erősen aláhúzza a könyv mondandóját: vidám az élet. Egy küzdelmes utat bemutató regény vége adjon megnyugvást, akkor is, ha a hős nem éri el a célját. Mutasson a befejezés egy reményteli jövőbe akkor is, ha a könyv hangulata alapvetően szomorú. Olvasóink ugyanis felüdülést, illetve okulást várnak könyveinktől, nem azt, hogy beledörgöljük az orrukat abba, hogy kilátástalan a helyzet.
Efféle történetet Balzac megengedhet magának, de mi nem – legalábbis, ha olvasótábort szeretnénk toborozni írásunknak.
Ha pedig készen vagyunk a papírhalmok rendezésével, vigyük gépre a jegyzeteinket. Adjunk címet az egyes jegyzetcsokroknak, amelyeket ezentúl már fejezeteknek hívjuk. Ha úgy látjuk, egyes fejezetekben (a többiekhez képest) sok anyag lenne, ezt bontsuk inkább tovább, és ne egy, hanem két vagy három fejezetbe rendezzük az ötleteinket.
A fejezetcímek alá írjuk le a jegyzetlapokon szereplő szavakat, illetve ki is egészíthetjük őket, ha úgy tartja kedvünk. A könyvet magát pedig – az összes jegyzet gépre vitele után – írhatjuk az első fejezettől, de kezdhetjük a közepén vagy a végén is.
Nádasi Krisz, szerkesztő
(A cikk korábban a Könyv.Guru portálon jelent meg.)
Ui: Ha segítségre van szüksége a memoárja megírásában, ajánljuk az Emlékírás szolgáltatásunkat.